127. Epé


rendhagyó darab (rendet vagy rendetlenséget hagyott?)... ha nem érted a hiányt, hagyd csak. ha igen, akkor jöhet az egyedi, személyes fordításod, magadnak. (az induláshoz kapsz dőlt betűs ötletet.)



 Segítség a nyelvtanhoz:
  * általános alany_mondatok

(www.es.hu – 2016. július 15.)
Mi, ugye, most nem találunk szavakat. Nekünk a szó vigaszunk és a támaszunk, a szó a mindenünk és a semmiségünk, anyánk, apánk, a testvérünk, a feleségünk, a gyerekek. Ami történt, ahhoz a szó nem elég, ezt most nem bírja el. A szóba Isten akárhogyan, haragvón vagy részrehajlón, mohón vagy fáradtan, de belefér. Az ember halála meg sehogyan sem. Pedig hogy így fog történni, vagyis, pontosabban, hogy ez fog történni, eléggé tudtuk, akként kellett értékelnünk a híreket, hogy kimondtak egy ítéletet, és aztán maradt a remény, a tétova, szorongó egyezkedés. Az ország egy jelentékeny darabja veszett el vele. Mert olyan volt ő, mint egy különleges intézmény. A mi saját bejáratú intézményünk. A szabadság, a szellem, a pontosság, az elegancia és a mérték intézménye. A szavainkból most oly magától értetődően lehetne káromlás vagy nyüszítés, lehetne csöndes, cizellált gyász, elveszett motyogás, mi mégis arra gondolunk, hogy nem akarjuk sem ezt, sem azt, valahogy semmilyen formát nem találunk adekvátnak, semmilyen megfogalmazást nem tekintünk alkalmasnak. Vitánk a halállal nem termékeny. Nem lesz benne semmi jó, semmi megértés, nem lesz benne semmi hozadék. Nem, nem fogadjuk el, viszont ami elveszett, az elveszett. Ám tőle – is – tanultuk, hogy minden van. Ez is van. Egy ilyen helyzet. Egy ember, tegyük oda a Kapucinus-ház bejárata elé, és mondjuk el, mint egy kivételes úrnál, hogy nem voltál senki és semmi, mert ekképpen kell átmenni oda. S ha úgy is ment át, hát a hagyatékát fölbecsülni sem tudjuk. Tanultuk azt, hogyan beszél. Tanultuk azt, hogyan gondolkodik. Tanultuk azt, hogyan értelmez. Tanultuk azt, hogyan érez. Tanultuk, hogyan csodálkozik, jé, tényleg, de okos vagy. Halljuk, ahogy mondja. Hűvösségét, könnyed arisztokratizmusát ámultuk. Olyan közel voltunk hozzá, hogy kicsit mindig távol maradtunk. Nem értettük, hogyan csinálja. S ha a posztmodern elleni egyik legnagyobb vád az, hogy relativizál, hogy összemos jót és rosszat, csúfot és szépet, akkor ő, éppen ő ennek az ellenkezőjét tette, a folyamatosan fölülírt, megkommentált, megkérdőjelezett, elidézett szövegben mindig ott volt a morál és a tisztánlátás aranyfedezete. Soha nem a történést írta meg, alá vagy fölé fogalmazott. A fogalmazást igazán angyali értelemben gondoljuk. Jóllehet csak egy író volt, konkrétan kevesen tettek annyit, hogy ez az ország szabadabb, élhetőbb legyen. Minden mozdulata esemény volt. Te jó ég, hogy miféle tartással lépdelt át ezen az utolsó esztendőn is!
Az Élet és Irodalom szerkesztősége

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése